És elnémult a basszusgitár. Az „ajkai merénylet” dokumentuma.
Első látásra sehol egy árva plakát Ajka központjában. Az eseményt eredetileg holnapra hirdették; elképzelhető, hogy a Képújság le sem közölte a turné menetrendjében eszközölt módosítást. Ha-jaj!, alighanem hallgatnunk kellett volna a pesti szervezőkre, akik szerint nem a ma esti koncert lesz a 3+2 vidéki fellépéseinek a gyöngyszeme. Ráadásul illett volna azt is tudni, hogy még véletlenül sem gyertyát és lámpafényt nélkülöző kicsiny falu ez az Ajka, hanem modern iparváros, harminc-negyven ezer lakossal, jellegzetes lakótömbökkel, széles utcákkal, tehát a szájpropagandára aligha lehet számítani… Lila orgonák, ó, vigasztaljatok. Itt vagyunk a Bakony sűrűjében, Pesttől vagy másfélszáz kilométerre, minden betyárkodási szándék nélkül, tehát bátran fordulhatunk a rend őreihez. Tőlük az útbaigazítás: lesz koncert, már csak azért is biztos, hogy lesz, mert nekik este hatkor célból kell jelentkezniük a sportcsarnokban. Másrészt igen is van plakát, csak figyelmesebben körül kell nézni. Ott van, ni, a hanglemezbolt ajtajára függesztve. Visszanyert önbizalommal most már étterem iránt érdeklődünk, amikor egyébként bő két nap van még hátra az óévből, és megállapíthatjuk: errefelé is korán esteledik.
A megzenésített — közönség
Egy órával a koncert kezdete előtt szempillantás alatt valami hihetetlen sor keletkezik a sportcsarnok bejáratánál. Száz méter hosszúságban legalább félezren várnak bebocsátásra, percek múlva lehetnek vagy ezren, majd még többen. Az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó tegnap teljesítette éves tervét — írja a megyei lap, a veszprémi Napló, néhány sorral lejjebb pedig a 3+2 koncertjét harangozza be. Ünnepi hangulat érződik ki a levegőből, a sorban állók nem zsörtölődnek, valaki megjegyzi: „Szerencsére felkötöttem az Új nyakkendőmet. Hogy egy nappal előrehozták a kezdést? Nem számít, csak ma nehogy becsapják őket. „Mi itt kohászok és bányászok vagyunk, tetszik tudni, és ronda világ lesz, ha tréfálkoznak velünk”. A bennfentesek már tudják, hogy ezzel a lehetőséggel egészen komolyan kell számolni: a 3+2-ből csak a plusz kettő érkezett meg Burai Károly és Spör Helmuth személyében. Karcsi hozzálát egy csomó fénykép dedikálásához, Helmuth, aki hetvenhárom karambolos egyéni csúccsal valamikor a jobbik biliárdjátékosok közé tartozott a topolyai Avala kocsmában, a Rege Szálló egyetlen dákójára panaszkodik.. lejár róla a bőr. A budapesti „főhadiszállásról” még együtt indultak, a Bugyi testvéreket Keszte Éva menedzser fuvarozza… Mind kellemetlenebb a várakozás. Helmuth friss benyomásokkal tér vissza az öltözőbe: furcsa módon még csak néhányan füttyögnek. A házigazdák, inkább egymás megnyugtatására idézik fel, hogy tavaly az Omega egy egész órát késett. Igen ám, de ekkora érdeklődés még nem volt, ennyi ember sohasem jött össze egy koncertre Ajkán. Az egyik ügyelő nyugtatót kér, Rónai Egon, az együttes magyarországi turnéjának másik szervezője rá akarja beszélni Burai Karcsit, hogy Helmuthtal rögtönözzenek valamit a színpadon: „Karcsikám, kérlek. Sőt!, nagyon kérlek.” Így érkezünk el addig a pillanatig, amikor a megkocsikáztatott Bugyi testvérek bevágódnak az öltözőbe és roppan készülődés kezdődik. Egy nadrágra olykor két jelentkező is van, Zoltán félhangosan miatyánkot mormol, Gyula öltözködés közben hangolja be a gitárját, János nem találja a fésűjét… Ilyen még nem fordult elő az együttes hatvanhárom (!) magyarországi koncertjén – és ezúttal sem rajtuk múlott. Ami viszont tőlük függ, az most kezdődik: „Egy asszony miatt vagyok ilyen léha…” A zsúfolásig megtelt sportcsarnok elnémul, csendes élvezet költözik az arcokra, itt-ott máris szelíd mosoly, halk nevetés tapasztalható. Varázslat. A helybeli fotóriporter tudni véli, hogy nemzedékek kapták vissza a 3+2 által a jogtalanul elvett szórakoztató zenéjüket. „Rendes ember én már nem leszek… ” – Bugyi Zoli olyan vastapsot kap a hivatalos bemutatkozás során, hogy gondba esünk: hogy fogunk innen hazamenni? „Nem vagyok én bugyi, akit minden este cserélnek …” A terem levegője menetrendszerűen felforr, a közönség egyre nehezebben bír magával. Pontosabban: mind többen érzik, hogy itt valami nem stimmel, ezeket a nótákat nem lehet mozdulatlan áhítattal hallgatni. Először csak énekelnek, majd a legbátrabbak, párjukat kézen ragadva, az emelvény melletti szabad területre settenkednek. A koncerttel párhuzamosan kezdetét veszi az össztánc, és a legbátrabb néző – egy feltűnően csinos hölgy személyében – felszökik az emelvényre. A rajtaütés tökéletesen sikerült, Helmuth máris azon kapja magát, hogy csak egy basszusgitár választja el a nőtől, aki belecsimpaszkodik és táncra kéri fel. Egyre ritkábban szólal meg a ,,villanybőgő”, majd teljesen elnémul. A zenekar roppantul élvezi a dolgot, maximálisan oldott hangulat teremtődik, Bugyi Zoli a rend kedvéért külön nyomatékkal ejti a gy hangot: „Mondd el, hoGY rab vagyok… ” A csipkés kombiné felhajtásának idejére már egyként énekel a másfélezer ember, Zoltán nyugodtan pihenhet. A közönség elsöprő rohamra készülődik. Lámpagyújtás után még bő negyedóra elteltével sem lehet megközelíteni a pódiumot az autogramgyűjtők sokaságától. Bugyi Gyula, a rangidős muzsikus, némi olaszrizlinget kerít elő az öltözőben. Helmuth pedig Erna lányának a fényképét nézi néhány másodpercig szótlanul, majd szinte vezényszóra tör ki a nevetés.
Hej, de kutya jókedvem van!
Másnap. Mégpedig: Budapest. A. 3+2-től annyira féltékenyen őrzött virágváros. „A fővárost kerüljétek el!
Nincs menekvés. Bugyi Zoli a rajongók gyűrűjében